Megemlítette néha, hogy kezdi azt hinni, hogy csak a szám jár és csak mondom ezeket a dolgokat neki, de sose tenném meg őket. Én pedig váltig bizonygattam, hogy de.

Vesztemre. Ugyanis nem kellett hozzá sok idő és előállt egy találkozás ötletével. Megijedtem, és nemet mondtam. Mindig. Féltem, hogy mi fog történni. Féltem, hogy visszatér a régi énem. Féltem, hogy a múlt visszaköszön és megismétli önmagát. És legfőképp a Lacival való stabil kapcsolatomat féltettem.

Laciról érdemes tudni, hogy neki is volt egy "nagy szerelme". Csakhogy elvitték katonának, és egy nap kiderült, hogy a bartnője egy másik fiúval jár kézenfogva. És nem csak egymás kezét fogták, gondolom ti is rájöttetek. Szóval gyűlöli a megcsalás gondolatát is, ha nézünk egy filmet és a nő megcsalja a pasiját, vagy csak flörtöl mással ő már dührohamot kap. Tehát minden okom megvolt az aggodalomra.

Ugyanis tisztában voltam vele, hogy Tamás még mindig meg tudja mozgatni bennem a dolgokat, így sanszos, hogy elcsábulok és valami ismét lesz köztünk. Így egyre nőttt azon alkalmak száma, mikor nagyívben háríottam a találkák ötletét. Lassan már csak temetésre nem hivatkoztam.

Jelentem most szándékosan nem írok, rátok várok kedves olvasók. A blog címe alatt van egy apró megjegyzés...

Megvallom őszintén, csodálkoztam. Nem gondoltam volna, hogy bármelyikük is kimondja a végét. De megtörtént és titkon örültem neki. Annak már nem annyira, hogy Tamás teljes mértékben kiélvezte a "szabadságot" és szinte minden nap új lányról mesélt.Viszont ismét tudtunk bármikor beszélgetni bármilyen témáról.

Egyik nap megkért, hogy mondjak már véleményt valakiről. Mutatott két képet, amin kb. 30 éves nők voltak fehérneműben. Elmondtam a véleményemet, egyiket se tartottam különösebben szépnek. Aztán megkérdeztem, hogy miért is kérdezte és kik ezek. A válasz második fele nagyon rosszul esett. Azért kérdezte, mert kíváncsi volt az én véleményemre is, és ez az a két lány akikkel összejár dugni. Nem igazán fűztem hozzá kommentárt, nem akartam elrontani a már-már normálisra hajazó kapcsolatunkat. Kicsit elvitatkoztunk arról, hogy béna az ízlésem, mert minden haverja szerint jó nők, én vagyok az egyetlen aki szerint nem azok. Viszont azt is hozzátette, hogy én vagyok az egyetlen lány akit megkérdezett, a többiek mind fiúk voltak, azok meg általában nem azt nézik egy nőn, mint a lányok. Viszont onnantól kezdve az összes olyan írásnál, amikor megemlítette, hogy ez meg ez lenne köztünk beszóltam, hogy ugyanmár, ott vannak neki a kiélt picsák, nem kellek én oda. Kb fél hónapba került, mire leesett neki, hogy féltékeny vagyok. És meglepődött. Ma sem értem, hogy neki ebben mi volt a meglepő, hiszen tudta, hogy mit érzek iránta, de csak adta alám a lovat a kis megjegyzésekkel és az olyan mondatokkal, amikben elmondta, mi lesz, ha egyszer találkozunk.

Mikor olyanról beszéltünk, hogy mi is fog történni, mikor végre ismét találkozunk, általában elszaladt velünk a ló, és gyakorlatilag egy masszív pornófilm forgatókönyvét sikerült összerakni. Mindig nagyon élveztem (amúgy is szeretek ilyenről beszélni), de sose gondoltam komolyan, mint ahogy ő sem.

Nagyon sok ideig ment ez így. Aztán egy idő után Tamás elkezdett panaszkodni a barátnőjére, miszerint annak sose jó semmi. Teljes mértékben meg akarta változtatni Tamást és az életét. Látszott, hogy a lány fiatalabb mint ő. Nem tűnne soknak az a 3 év, de pont abban a korban volt a lány, amikor még gyerekes, Tamás pedig pont abban, amikor megkomolyodik. És ez ugye szinte mindig konfliktusokat szül.
Az is nagyon zavarta még, hogy a lány engem mindennek lehordott és természetesen mindenkinek el is mondta a véleményét. Szóval olyanok is egy retkes kurvának tartottak, akik eddig azt se tudták, hogy én létezek. Tamás pedig hiába jártatta neki a száját, hogy ez csak beszélgetés, nem is találkoztunk azóta, amióta együtt vannak, és én akkor is a legjobb barátja maradok, ha a fene fenét eszik is. Megmondta neki kerek perec, hogy nem hajlandó engem kitörölni az életéből. A lány persze ennek nem igazán örült, és még lelkesebben feketített be az emberek előtt.

Tamás mesélte, hogy az évfordulójukra vett neki egy gyűrűt, és mikor átadta, a lány rávágta, hogy igen. Tamás meg nekiállhatott magyarázni, hogy ez nem házassági ajánlat volt, hanem egy ajándék, hisz ő se gondolhatja komolyan, hogy egy 21 és egy 18 éves ember összeházasodik. Aztán Tamás mégtöbbet beszélt a problémáikról, én pedig próbáltam objektív tanácsot adni, de semmi mást nem tudtam mondani, csak hogy hagyja ott. Tényleg nem azért mondtam, mert én is szerettem Tamást, hanem mert olyan problémák voltak köztük, amiket nem igazán lehet megoldani.

Aztán egy nap észrevettem, hogy Tamásnak elég rossz a kedve. Mikor megkérdeztem, hogy mi a baj, elmondta, hogy szakítottak.

A titkát nem sikerült kiderítenem, de elég hamar rájöttem hogy ki az és hogy is került ő képbe. Ismét elkezdtem Tamással beszélgetni, és elég hamar megkérdeztem tőle, hogy nekem miért nem említette, hogy barátnője van? Miért úgy kell megtudnom, hogy egyszercsak meglátom őket? (és ezt nem szemrehányásos hangsúllyal) Elmondtam neki hogy mikor és hol láttam, illetve mit éreztem. Ő pedig ledöbbent, hogy tudom a helyet, a napot és a percre pontos időt is. Nem akarta elhinni, hogy még minig ilyen heves érzelmeket vált ki belőlem, akár a puszta látványa is.

Megpróbáltam ezen túllépni, de valójában csak előtte tagadtam, hogy nem zavar, túl vagyok rajta, örülök ha boldog. Ő pedig lelkesen mesélte kettejük kis sztorijait, amire én örömöt tettetve válaszoltam, miközben sírtam a fájdalomtól. De szerencsére ő ebből mit sem sejtett.

Ismét olyan módon és olyan dolgokról beszéltünk, mint régebben. Megvallom őszintén, beszélgetéseink nagy része szexuálisan túlfűtött volt, de hát mit lehet tenni, ilyenek vagyunk. Aztán egyre többet történt meg, hogy nem volt fenn huzamosabb ideig. Mikor rákérdeztem, akkor kibújt a szög a zsákból: a barátnője titokban (aljas és mocskos módon, személyes teret nem tisztelve) belolvasott abba, amiket egymásnak írtunk. Feltűnt neki, hogy Tamás valakivel nagyon sokat beszélget, és kíváncsi volt, hogy miről lehet szó. Természetesen nagyon berágott és ultimátumot adott Tamásnak: vagy letilt engem és kitöröl msn-ről, a telefonból és mindenhonnan - tehát megszakít velem minden kapcsolatot, vagy szakítanak. Tamás pedig őt választotta - érthető módon. De nem tudott engem így eldobni, így csak letiltott, de mikor nem volt ott a barátnője, továbbra is beszélgettünk, mint akiknek ezt senki és semmi se tiltja. :) Továbbra is szexuálisan túlfűtött volt a beszélgetés, ezen nem lehetett változtatni. Én amúgy is imádok incselkedni és flörtölni a pasikkal, Tamás pedig erre vevő volt.

Elnézést kérek mégegyszer mindenkitől, meg volt rá az okom, hogy nem írtam.

Az előző bejegyzést ugye Tamás adatlapjánál hagytam abba, de a hülye fejemmel megint kihagytam egy fontos részletet. Testvéremék esküvőjéről mentünk haza Lacival, és a taxiból egyszercsak megláttam az utcán Tamást egy szőke lánnyal kézenfogva. Ennyi év után és a Lacival való szerelmem(?) ellenére is rosszul lettem, légszomjam lett, elszorult a gyomrom, elkezdtem szédülni és majdnem elájultam mikor kiszálltunk. Laci támogatott haza.

Utána történt az, hogy felmentem Tamás adatlapjára, és ott látom, hogy kapcsolatban van. Nézem a képeket, és az utcán már látott szőke lánnyal ölelkezik, szerelmének nevezi, stb. - ugye mindannyian tudjuk, miket írunk ki a "kiválasztottakról". Teljesen összeomoltam, hiszen ha nem tud szeretni, miért van vele mégis egy lány, miért hívja a szerelmének?
Ekkor kezdtem kicsit kapisgálni, hogy engem tényleg szégyellt, azért nem volt soha semmi. Ezek a gondolatok pedig ismételten elkezdtek felőrölni. Próbáltam megint felvenni a kapcsolatot Tamással, és kideríteni, hogy a kihagyott kettő év alatt miről is maradtam le, és ki is az a lány és mi lehet a titka.

Elnézést kérek minden olvasótól (szerencsére vagytok egy páran), amiért eddig nem írtam. Kaptam egy nagyon lesújtó hírt, volt egy nagyon rossz napom és jó néhány dolog összejött. Tényleg ne haragudjatok, hamarosan jelentkezem!

Jól esett, hogy van végre valaki aki egy estére, de elfeledteti velem Tamást. Laci testalkatra hasonlított Tamáshoz, de ez csak véletlen, nem kerestem direkt ilyen pasikat. Egész este Lacival voltam, sokat beszélgettünk és a buli végén a haverjaival együtt hazakísértek. A buszon nem tudom megmondani, hogy hányszor mondta, hogy fel fog hívni. Párszor megkérdeztem, hogy biztos-e, és mindig azt mondta, hogy igen. Nem sokkal azelőtt hogy le kellett szállnom, megint megkérdeztem, hogy fel fog-e hívni. Megint rávágta hogy persze, én pedig egy "aha, sok sikert hozzá, ugyanis nem kérted el a számom" válasszal nyugtáztam, ez a pasi is kuka. Kérte, hogy adjam meg, ne haragudjak, csak fáradt, eszébe se jutott hogy nem kérte el. Megadtam, elköszöntem tőlük és leszálltam. Mosolyogtam, de tudtam, hogy ez a sztori Lacival itt véget is ért. Kettő nappal később csörgött a telefonom, Laci volt az. Kérte, hogy találkozzunk. Nagyon megörültem neki, de nem vágtam rá egyből az igent. A hét végén találkoztunk, elvit egy parkba ahol sétálgattunk és leültünk egy padra. Olyan szép volt, csendes, körülöttünk hattyúk és kacsák, szóval tényleg jó volt. Szegény munka után jött találkozni velem. Hajnal 4-ig együtt voltunk, aztán hazavitt és ment is vissza dolgozni. Mentségemre szolgáljon, nem mondta, hogy 5-kor már indul dolgozni.

Aztán onnantól minden nap találkoztunk. Két hét után bemutatott a szüleinek, akik nagyon kedvesek voltak velem. Aztán én is bemutattam Őt a szüleimnek, akik nagyon megkedvelték. Ahogy telt az idő egyre komolyabb lett a dolog, mostmár kettő éve együtt élünk. Megvallom őszintén, elég butus vagyok mikor szerelembe esek. Mindenkit hanyagolok. Most is ez van, nem találkozok a barátaimmal. Tamást is elég durván hanyagoltam. Örültem, hogy Laci velem van és eszembe se jutott Tamás után bánkódni.

Viszont tényleg előjött, hogy félek a magánytól. Ugye kollégiumban laktam, és mikor el kellett mennem, mindig bőgve indultam el, mintha sose látnám többé Lacit. Tudtam, hogy csak pár nap és minden este hív, de féltem, hogy jön valaki más. Félreértések elkerülése végett nincs okom féltékenynek lenni, csak félek. Félek, hogy egy nap arra eszmélek, hogy teljesen egyedül vagyok. És ez a gondolat nagyon ki tud készíteni lelkileg. Amúgy is elég instabil személyiség vagyok, de azt vettem észre, hogy esetleg még szeretek is szenvedni valami vagy valaki miatt. Tudom, teljesen beteges. De tény, hogy nem vagyok egy teljesen átlagos ember.

 Szóval nem gondoltam senkire Lacin kívül, de egy nap felmentem myvipre és valami rávitt, hogy ránézzek Tamás adatlapjára. Akkor jött a hidegzuhany.

Nem hittem el, hogy már megint nem sikerült. Azóta is azt mondom, hogy ilyen nincs, itt valaki vagy valami nagyon odafigyelt rám. Megvallom őszintén gondoltam az akasztásra és az érfelvágásra is, de nem voltam elég bátor. Féltem, hogy fájni fog. Azóta amúgy is azt mondom, hogy az öngyilkosság csak a gyáva embereknek való, akik nem mernek szembenézni a valósággal. És én is ilyen voltam.

Viszont eközben Tamás figyelemmel kísért, anélkül hogy én észrevettem volna. Egyszercsak megtört a jég és ismét beszélgettünk. Bevallotta, hogy aggódott értem, mert látta, mi lesz belőlem akkor ha Ő "nincs". Tehát rájött, hogy ez a "nem tudok nélküled élni" dolog teljes mértékben megfelel a valóságnak. Megnyugodtam és elhatároztam magamban, hogy abbahagyom ezt az életvitelt, nem leszek ilyen szánalmas. Hisz Tamás csak egy pasi, egy a sok közül, nehogy már szenvedjek miatta. Elméletnek szép volt, gyakorlatban viszont borzasztóan nehéz. Minden barátom szidta Őt, mert csak bánt, szemét, stb., én pedig erőtlen kis érvekkel próbáltam védeni. Ezen pedig mindenki egyre mérgesebb lett. Tudták, hogy mi történt és idegesítette őket, hogy ezek után is védem. És akkor jött a főiskolám városában egy nagyszabású rendezvény, ahova egy barátom se akart velem eljönni. Én viszont fogtam magam és elmentem egyedül. Nem rúgtam be, ittam egy kis alkoholt, de csak hogy levezessem a feszültséget. Ott hál' istennek talákoztam otthoni ismerősökkel, szóval nem éreztem magam olyan egyedül. Amit kifelejtettem a sztoriból, pedig lényeges lett volna, hogy korábban történt egy kicsit intimebb érintkezés is Tamás és köztem. Én pedig egy részeg pillanatomban elkotyogtam, és persze másnap már mindenki erről beszélt. Tamás ekkor is megharagudott rám, sokáig nem is beszélt velem, de rájött, hogy szükségem van rá.
Tehát visszatérve a bulihoz, az otthoni ismerősök bemutattak pár új embernek, akik közül az egyik a becenevem alapján megkérdezte, hogy "Ja, te vagy az aki Tamással....?". Annyit mondam hogy igen, én, és ott is hagytam őket a fenébe. Nem szeretem, ha valaki ezt emlegeti, mert úgy lett volna normális, ha tényleg csak kettőnk között marad. Szóval egyedül lófráltam és az egyik koncerten összeismerkedtem egy sráccal, legyen a neve Laci. Mivel Tamás-felejtős estet tartottam, gondoltam jól elleszünk egymással egy éjjelt és csókolom. Szerencsére Laci is így gondolta. Semmi nem történt, csak bemutatott pár nagyon jelentős arcnak és a barátainak. Ahogy beszélgettünk, kiderült hogy egymástól 10 km-re lakunk, ő pedig minden nap jár az én kis falumba. Mindketten mondtuk, hogy ilyen nincs. Mikor vége lett a bulinak, megvártunk pár fellépőt, hogy együtt menjünk inni. Akkor pedig a sötétben megöleltem Lacit és megcsókoltam.

Teljes mértékben úgy viselkedtem, mintha csak barátok lennénk és az én érzéseim se lennének komolyabbak. Elhagytam a kétértelmű célzásokat és véletlenül se tereltem el a szót kettőnk felé. Bevált a módszer, Tamás elhitte és én is próbáltam magamnak azt hazudni, hogy nem érzek már mást. Haladt is minden a normális kerékvágásban. Azt elfelejtettem mondani, hogy ekkor már főiskolába jártam, ahol kollégiumban laktam. Iszonyat módon el voltam keseredve, hogy nem otthon hajtom álomra a fejem. Nekem nem voltak jó kolis élményeim, mint az emberek legtöbbjének. Én otthon akartam lenni, hogy tudjam, Tamás egy karnyújtásnyira van. Viszont gondolom Ti is tudjátok mi történik, ha az ember elfolytja magában a dolgokat. Egyszer bizony minden kijön és ráadásul egyszerre. Ez nálam egy bulival töltött estén jött elő, igencsak alkoholos állapotomban. Kettő nappal előtte nem bírtam tovább, megmondtam Tamásnak, hogy ez nem megy, még mindig ugyanúgy érzek. Neki pedig elege lett abból, hogy miatta szenvedek és megszakított velem minden kapcsolatot. Írt még egy gyönyörű búcsúverset, de onnantől se telefonra, se sms-re, se e-mailre, se semmire nem válaszolt. Remélte, hogy lesz időm tisztázni magammal a dolgokat és tudunk végre másról is beszélni, mint ahogy eleinte.

Szóval mentünk bulizni. Nagyon csúnyán berúgtam, és írtam Tamásnak egy sms-t, hogy búcsúzom, magam mögött hagyom ezt a világot, mert nélküle nem tudok meglenni. Nem válaszolt. Írtam még egyet, amiben elmagyaráztam, hogy tényleg nem tudok nélküle élni és legalább szóljon már hozzám, mert tényleg hülyeséget fogok csinálni. Erre válaszolt. Reményteljesen nyitottam meg az sms-t, de annyi volt benne, hogy ne fenyegessem.

Teljesen kiakadtam, és ahogy sétáltam a haverok mögött lemaradva, láttam hogy jön egy teherautó. Elhatároztam magam, megálltam a padka szélén és vártam a pillanatot. Becsuktam a szemem és ugrottam. Legalábbis akartam, de egy haver pont odaszaladt hozzám és magához rántott - mondván - nehogy beessek alá nagy részegségemben. Szóval ismét kudarcot vallottam.

Akik ismertek, még ők se nagyon vették észre, hogy mekkora a baj. Az egy dolog volt, hogy miket írtam ki msn-re, miket mondtam vagy épp nem mondtam. Egy ember fogta csak fel, hogy mi a helyzet és az pont Tamás volt. Ő viszont azért volt kiakadva, mert tönkreteszem magam miatta, pedig pont ettől akart megóvni. A beszélgetéseink szinte csak arról szóltak, hogy én győzködtem. Ma már azt mondom, becsülöm, hogy nem küldött el a francba.

A második alkalommal ismét gyógyszert használtam, de a dózis akkor se stimmelt. Reggel megint szörnyű hasfájással, de felkeltem. Eljutottam arra a szintre, hogy már a buli és a barátok se kellettek, Tamás kellett msn-n és pia. Ennyiből állt minden napom. Bármelyik barátom is próbált velem kommunikálni, én csak Tamásról tudtam beszélni. Közben pedig teljesen reménytelennek láttam a helyzetemet.

Nekiálltam verseket is írni (amikről említettem, hogy elég bénák), természetesen mindegyik Tamásról szólt. Mivel nem akartam elmondani senkinek, így elmondtam mindenkinek, szóval azok is a neten kötöttek ki és jó kritikákat kaptak. Tamásnak is tetszettek, csak a témájukkal nem volt teljesen kibékülve. Viszont Ő is rendületlenül írta nekem a dicsőítő verseket, melyek jobban fájtak, mint bármi más. Hiszen én csak utána epekedtem, Ő versben testi-lelki társam volt, de ugye ez nem volt igaz a való életben lévő kapcsolatunkra.

A harmadik alkalommal biztosra akartam menni és kilátogattam a sínekhez. Az egyik fővonalnál lakunk, de 3 órán keresztül nem jött semmi. Azóta se tudom, hogy ez hogy lehet, de az tuti, hogy valaki nagyon vigyáz rám.

Ezektől az esetkről pedig természetesen Tamásnak is beszámoltam, aki egyre inkább el volt keseredve. Barátként kezelt, és leghőbb vágya volt, hogy én is úgy kezeljem Őt. Próbáltam, de nem ment. Viszont féltem, hogy elveszítem. Ezért hazudtam neki, megjátszottam hogy jól vagyok, elmúltak a szerelmes érzéseim és nekem is már csak barátiak. Elhitettem vele, hogy Őt tekintem a legjobb barátomnak.

 Tehát, azzal elindultam azon az úton, amit senkinek se ajánlok. Ittam. Sokat és ráadásul minden szart. Bor flakonból, 'nóném' kóla, színezett és aromázott felesek...Mindegy volt, csak ne legyek magamnál. Minden hét végén buliztam és volt, hogy egy térdig érő korláton se tudtam átjutni, a végén már lógtam rajta, de átlépni nem tudtam.  Mint említettem, nagyon sok fiúval létesítettem szexuális kapcsolatot. Próbáltam normális párkapcsolatban is élni, de nem ment. Volt olyan srác akivel összejöttem, és 4 nap múlva már időt kértem. Aznap este pedig már a legjobb barátjával csókolóztam ("mentségemre" szolgáljon, azt se tudtam, hogy ismerik egymást, nem tudtam hogy jó barátok). Azzal a sráccal pedig 2 hétig voltam együtt. Mint kiderült, Ő már a kezdetektől rajong értem, én vagyok neki a tökéletes, de nem mert kezdeményezni. Én pedig két hét után dobtam. Két hét múlva pedig megint összejöttem vele, újabb két hétre. Úgy megbántottam szegényt, hogy miattam alkoholista lett és majdnem bele is halt. De szerencsére azóta talált egy normális lányt, és boldog.

A legtöbb pasival meg csak beszéltem pár mondatot, a lényegre tértem és már mentünk is oda, ahol kettesben lehetünk. Manapság visszanézve már-már undorító szitukba is keveredtem. Mondjuk annyiból még ma is normálisnak tartom magam, hogy gumi nélkül szó sem lehetett semmiről senkivel. Még a legrészegebb pillanatomban is követeltem az óvszer használatát. Tehát legalább "volt eszem".

És ezalatt pedig folyton Tamást ostromoltam. Visszanézve szánalmas módon. Mikor buliztam akkor írtam neki éjjel, hogy mennyire hiányzik, msn-n siránkoztam neki, személyesen pedig csak ölelgettem, odabújtam és nem ritkán elsírtam magam. Mai fejjel nem tenném, hiszen így megalázkodni...Unorító. Olyan voltam, mint valami durva betegség, amitől nem lehet szabadulni.

Azon túl, hogy ittam és faltam a pasikat egy idő után újabb dolog jött elő. Annyira értelmetlennek tartottam mindent Tamás nélkül, hogy öngyilkos akartam lenni. Összesen négy módszert próbáltam ki. Vettem be gyógyszereket, amik szerencsére nem hatottak. Reggel iszonyú hasfájással ébredtem, de nem szóltam senkinek. Viszont azonnal sírógörcsöt kaptam attól, hogy elolvastam a búcsúlevelet, amiben megköszöntem a szüleimnek, hogy eddig vigyáztak rám és elnézést kértem a fájdalom miatt, amit majdnem okoztam is. Félelmetes volt belegondolni abba, hogy a szüleimnek - akik rendesen neveltek, soha nem vertek vagy szidtak meg igazán, akik mindig meghallgattak és segítettek - majdnem ekkora fokú fájdalmat okoztam. Szörnyű érzés volt.

De még szörnyűbb volt Tamás hiánya.

Mai napig sem emlékszem, hogy mit is tettem ezután. Tudom, nem kértem magyarázatot. Nem voltam rá kíváncsi, Akkor és ott még nem. Csak ültem, sírtam és próbáltam felfogni a felfoghatatlant. Megtaláltam az igazit, és ezzel a lendülettel el is kell engednem.

Tudom, most sokan gondoljátok, hogy persze, egy "kislánynak" minden pasi éppen az igazi, sok barátom mondta ezt nekem akkoriban. De aztán ők is rájöttek, hogy Tamás bizony más, legalábbis nekem.

Szóval elutasított. Eltelt egy kis idő és akkor már vártam egy bővebb magyarázatot. Választ akartam kapni a sok miértre. És jött a "nem tudok párkapcsolatban élni, nem akarlak bántani, neked is így lesz jobb, stb." duma, amit nem hittem el. Az volt a legfőbb érve, hogy Ő nem tud szeretni. Viszont erre mindig eszembe jutott, hogy amikor korábban a barátnőjéről beszéltünk, és én megkérdeztem, hogy szereti-e, az volt a válasz, hogy igen. Tehát tud szeretni, csak engem nem akar. Tartottuk továbbra is a kapcsolatot, és így visszanézve azt mondom kínzott. Továbbra is én voltam a Királynője Ő pedig a Lovagom, és továbbra is kaptam tőle szebbnél-szebb verseket. Ilyenkor boldog voltam, de mellette iszonyúan fájt is. Nem értettem, hogy ha képes vagyok belőle ilyen érzelmeket kihozni, akkor miért nem kaphatok egy esélyt. És erre a mai napig se jöttem rá.

Viszont továbbra is találkoztunk. Én valamilyen módon bekerültem az Ő baráti társaságába, így elkerülhetetlen volt, hogy összefussunk. Egy idő után pedig már Tamás hívott, hogy menjek, mert lesz itt és itt egy kis összejövetel. Jól elvoltam a bandával, de közben éreztem, hogy picit ki is lógok. De szerencsére senki nem vette észre, hogy valakit hiányolok magam mellől.

Abban az időszakban többször kötöttem ki egy-egy buli után Tamáséknál. Volt, hogy odamentünk egy közös haverral. Ő leült a gép elé, Tamás meg én pedig az ágyra. És megcsókolt. Minden teketóriázás nélkül. Arra viszont ügyelt, hogy mikor a haver hátranézett, kellő távolságra legyen tőlem. Sokszor volt hasonló eset. Tehát míg senki sem látott minket addig éreztette, hogy nem vagyok közömbös, de amint ennek szemtanúja is lett volna, eltaszított magától.

Erre az időre tehető az is, hogy elindultam a lejtőn. Akkoriban kezdtem el masszívan inni (tudom, ez egy lánynak szégyen), és számtalan emberrel volt szexuális kapcsolatom (tudom, ez is). Nem tudtam megszámolni azt a sok fiút a mai napig se, mert valaki mindig kimarad, vannak olyanok akikre nem is emlékszem, illetve bevallom őszintén, soknak még a nevét se tudtam. Nem érdekelt, hogy ki az, hogy néz ki, mit akar, csak szeressen. Legalábbis pár percig érezzem úgy, hogy csak én kellek neki. És ezt az érzést is Tamásnak "köszönhetem". Azóta is betegesen rettegek a magánytól. De tényleg betegesen, majd a későbbiek folyamán ez bebizonyosodik.

Nagyon élveztem és éreztem, hogy szinte remegek az örömtől. És akkor jött az a nem létező, csak filmekben előforduló csókjelenet. Amikor az ölelkezésből kibontakozik a két szereplő, és arcuk miliméterről-miliméterre kerül egyre közelebb. Amikor mindkettő súrolja a másik arcát a szájával. Sosem hittem el előtte, hogy ilyen tényleg megtörténhet, mert ilyen mindig csak a filmekben van, sosem tapasztaltam előtte.

Amikor összeért a szánk megkaptam életem egyetlen, igazán felejthetetlen csókját. Olyan puha volt a szája és olyan érzéki volt az egész, hogy szinte megállt az idő és csak mi voltunk egymásnak. Sosem voltam olyan boldog, mint akkor. Még megvárta velem a buszt, ismét megcsókolt majd Ő is hazament. Nem emlékszem, hogy hogyan jutottam haza, mivel szinte magamon kívül voltam az örömtől. Mosolyogva feküdtem le, de nagyon sokáig nem jött álom a szememre.

Édesanyám másnap csak annyit kérdezett, hogy jó volt-e én pedig mondtam, hogy a lehető legjobb. Szeretem anyukámban, hogy nem faggatózik, úgyis tudja, hogy minden lényeges dolgot megosztok vele. Természetesen mikor magamhoz tértem az első utam az mns-re vezetett. Vártam. Nagyon izgultam. Fogalmam sincs már arról, hogy mikor jött fel, sokat vártam vagy sem, mert akkor nem éreztem az időt. Tamás is feljött és nem mertem ráírni. Vártam, hogy Ő írjon. Ne tűnjön fel, mennyire izgatott vagyok. És Ő bizony írt is. Volt a szokásos mivanveled, sziahogyvagy szöveg is, és elég sokára tértünk a tárgyra. Amikor pedig végre szóba került az előző este, elmondtam, hogy nagyon élveztem, főleg a végkifejletet. Tamás is mondta, hogy nagyon jó volt, nagyon tetszett neki, hogy meg voltam szeppenve és nem néztem rá, tetszett neki hogy a legkissebb bóktól is elpirultam és Ő is nagyon élvezte a végét. DE. És itt valami megmozdult a gyomromban, picit összerándult. Nem szeretem ezt a szót, ha érzelemről van szó.

Folytatta a közölnivalóját. De sajnos hibázott, bocsássak meg neki, nem akart megbántani. Ő is nagyon élvezte, abban a percben el is hitte hogy ketten megválthatjuk a világot, de azóta átgondolta ezt, és nem. Sajnos nem. Nem lehetünk együtt, mert Ő nem képes párkapcsolatban élni és engem próbál védeni.

Akkor még semmi sem esett le, csak annyit éreztem, hogy fáj. Nagyon fáj. Úgy, mint még soha semmi. Emlékszem, csak ültem megrendülten és sírtam. Nem jajjgattam, nem zokogtam, csak lassan folytak a könnyeim én pedig próbáltam magammal elhitetni, hogy ez csak egy rossz álom, minjárt felébredek és vége az egésznek. De sajnos nem így volt.

...vonzódom hozzá. Furcsa, hiszen sosem találkoztunk, sosem hallottam a hangját, csak egy képet láttam. Amikor eszembe jutott, írtam neki egy sms-t. Sokszor elmondtam, hogy hiányzik és szeretnék már vele lenni, de mindig képes volt finoman jelezni, hogy barátok vagyunk és Ő foglalt. Egy nap bejelentette, hogy szakított a barátnőjével. Kedves voltam hozzá, mert tudtam, hogy szerette és nem mutattam egy percig se, hogy mennyire boldog vagyok. Ezeke után pedig egyre gyakrabban említette, hogy igazán találkozhatnánk már.  Én is nagyon szerettem volna, de iszonyatosan féltem is. Féltem, hogy ha meglát már sosem leszek a királynője és végre belátja, hogy van alapja annak a sok negatív kritikának, amit magamról fogalmaztam meg. Sokszor, nagyon sokszor kerestem kibúvókat és kifogásokat, de tudtam, hogy nem húzhatom az idők végezetéig, így egyszercsak igent mondtam. Megbeszéltük az időt, a helyet és hogy hová fogunk menni.

Nagyon sokat készülődtem, erre emlékszem. Nagyon-nagyon izgultam. Sajnos nem az a típusú lány vagyok, aki képes betartani ezt az 5 percet késünk dolgot. Sosem szerettem késni. A Tamással való találka helyére is én értem oda hamarabb. Leültem a buszmegállóban és vártam. Lehajtottam a fejem, mert nem mertem nézni, hogy mikor érkezik és próbáltam valamit csinálni a síkos tenyereimmel és piros arcommal - természetesen sikertelenül. Azért természetesen mindig fel-fel pillantottam egy picikét és az egyik másodpercben láttam, hogy jön. El szerettem volna bújni, ma sem értem miért. Sosem voltam szégyellős de akkor és ott nagyon. Mikor odaért egyből megkaptam a 3 puszit és elindultunk. Egy közsimert helyre mentünk, ahol leültünk beszélgetni. Azóta is emlékszem, hogy hol ültünk és meddig. Délután 6 körül értünk oda, leültünk beszélgetni. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy miről, de szerintem ott se tudtam két mondatnál többet az eszemben tartani. Megemlítette, hogy olyan aranyos vagyok amiért nem bírok a szemébe nézni. Örültem, hogy aranyosnak tartja, ugyanis szerintem kifejezetten ciki volt. Ahogy egyre inkább haladtunk egyszercsak megfogta a kezem és elkezdte simogatni. És ez ment egész este, míg ránk nem szólt a pultoslány, hogy hajnali 3 van és szeretne zárni :) Én pedig csak felkaptam a fejem, hogy milyen hajnali három, még csak most jöttünk :D

Elindultunk visszafelé, azt mondta, hogy elkísér a buszhoz. Természetesen a legtávolabb lévő megállót választottam, hogy minél tovább sétáljunk. Mikor odaértünk maradt kb 1-1,5 óránk a buszig. Beszélgettünk,beszélgettünk és egyszercsak megölelt. Emlékszem, majdnem összezuhantam a karjaiban, annyira vágytam már erre. Nagyon sokáig álltunk egy helyben egymást ölelve, míg Tamás kedves kis szavakat suttogott a fülembe.

Tehát jött egy újabb üzenet. Valaki írta, hogy Ő a volt pasim barátja, nála netezik az a görény, és a nevében is szeretne elnézést kérni, hogy ilyen dolgokat vág a fejemhez. Tudta, hogy mi történt köztünk és tudja, hogy igaztalanul vádol mindennel a volt barátom. És elmondta, hogy szerinte marhára nem ezt érdemelném. Gyorsan megadta a saját msn címét, hogy majd folytassuk ezt a beszélgetést. Gondoltam miért ne, legalább valakivel átbeszélem, és kideríthetem, hogy mi baja van annak az idiótának.

Fel is vettem a srácot msn-n, akit az egyszerűség kedvéért hívjunk Tamásnak. Elmondta, hogy kíváncsi a másik oldal véleményére is, mert tudta, hogy a volt barátom hazudik, ismerte már ennyire. Elég sokat beszéltünk és szépen mindent elmondtam neki, és Ő is azt állította, hogy jogtalan az a sok szemétség velem szemben.

Tamás nagyon aranyos volt, minden nap beszéltünk. Kedveltem benne, hogy mélységesen tiszteli a nőket, és nem szereti megbántani még azt se, aki amúgy egy ordas kurva. Nem tudnám megmondani hány éjjelt beszéltünk át. Általában mindketten arra lettünk figyelmesek, hogy már hajnali 3-4 vagy akár 5 óra van. Persze meg is volt ennek a böjtje, mert akkor még mindketten középiskolába jártunk, és reggel rendületlenül kelni kellett. De mégis, minden nap, amikor csak tudtunk, nekiálltunk beszélgetni. Ő is mesélt a barátnőjéről, illetve a köztük lévő problémákról. Gondolta, egy lány könnyebbe megérti és talán meg is tudja magyarázni a probléma forrását.

Közben pedig egyre titkosabb dolgokat osztottunk meg egymással. Lassan eljött a telefonszám csere és a képcsere ideje is. Ahogy egyre jobban megismertük egymást, kiderült, hogy nagyon sok a közös vonás. Vonatkozott ez a zenei ízlésre, számítógépes játékokra, stb. Szóval nagyon egy hullámhosszon voltunk.

Ami pedig a leginkább tetszett, hogy egy idő után rendszeresen írt nekem verseket. Gyönyörűeket. Mivel szeretem az irodalmat, így van némi rálátásom, hogy mi számít jónak és mi nem. A saját verseimről például tudom, hogy lerí róluk az amatőrség :D Viszont Tamás versei tökéletesek voltak, de ami a legfontosabb volt, hogy nekem írta őket. Soha nem írt még nekem senki verseket. Olyan volt, mintha lenne egy saját bejáratú Ady-m. :) És valljuk be, titkon minden lány örülne, ha olyan verseket kapna, amiben dícsérik a szépségét és királynőként emlegetik. Ahogy telt-múlt az idő éreztem, hogy nagyon jó barátok lettünk - annak ellenére, hogy sosem találkoztunk személyesen. Lassacskán pedig észrevettem magamon egy jelentős változást, mégpedig azt, hogy...

És igazam is volt. Egy nap, kb 3 hónap elteltével csörgött a telefonom. Ő volt az. Kérdezte, hogy talákozhatunk-e. Belementem, mert érdekelt, hogy mit akar mondani.

Találkoztunk is. Eleinte teljesen átlagos "sziamivanveled" beszélgetés volt. Aztán mondta, hogy az igazi célja az volt, hogy beszélgessünk kicsit kettőnkről. Itt meg akartam kérdezni, hogy milyen kettőnkről beszél, hiszen annak hónapok óta vége volt. Meghallgattam. Elmondta, mennyire megbánta és még mindig nagyon szeret. Felfogta, hogy kevés az olyan lány aki ilyen odaadóan szereti a másikat, mint én. De hajthatatlan voltam. Akkor rég túl voltam az egészen, nem is jutott eszembe, minden ujjamra jutott egy fiú. De ő meg csak mondta a magáét. Végül, nagy nehezen megértette, hogy ezt már régen elcseszte, és hiába könyörög, nem lesz semmi.

Aztán egyszercsak rámírt msn-n is, ami nem volt szokása előtte. Eldumálgattunk, de szép óvatos léptekkel elkezdett mindenféle baromságot vágni a fejemhez, és állandóan szivatott, de nem volt képes felidegesíteni. Tudtam, hogy csak bűntudatot akar kelteni bennem és elérni hogy visszamenjek hozzá, de valljuk be, ez elég béna taktika volt. Ez pedig jó pár alkalommal megismétlődött. Normális dolgokról beszélgettünk, majd valahogy mindig ott kötöttünk ki, hogy én egy kis hülye csitri vagyok (megjegyzem, kettőnk közül én vagyok az idősebb) és mennyire béna vagyok, idióta, stb....A kedvencem az volt, mikor a fejemhez vágta, hogy mekkora n00b vagyok, majd elkezdte írni, hogy én még ezt se tudom mit jelent. De, tudtam, de gondoltam ha végre kiírja magából a baromságokat megint a régi lesz. De nem. Meg is kérdeztem, hogy hirtelen honnan tudja a netszlenget, hiszen még ezelőtt gépe se volt. Na itt jönn a nagy égése, ugyanis bevallotta, hogy egy barátja mondta, akitől épp most is netezik. De fogjam be, én csak egy hülye, üresfejű ribanc vagyok. Folyamatosan írta a szemetebbnél szemetebb dolgokat, majd bejelentette, hogy elmegy pisilni, várjam meg. Gondoltam anyád, be is zártam a francba, de akkor jött egy új üzenet tőle, amit mégse ő írt...

Hát, hol is kezdjem. Talán ott, ahol ez a kálvária igazán elkezdődött, tehát 2005-ben. Épp szakítottam az akkori barátommal, mert egy bunkó paraszt volt. Nem becsülte meg, hogy mindent megtettem neki. Persze mikor megmondtam, hogy vége, akkor én lettem a nagy ordas szemét, aki játszik a másikkal, megbántja a másikat, stb.

A kapcsolatunkról annyit érdemes tudni, hogy 2 nap híján 4 hónapig tartott. Tipikus tiniszerelem. Iskola miatt csak hétvégente találkoztunk, akkor gyakran elmentünk bulizni. Anyukám sose engedte, hogy nála aludjak, de mindig találtam valami ürügyet, amivel kimaradhattam otthonról. Mikor találkoztunk, akkor én mentem hozzá. Annyit se jelentettem neki, hogy kijöjjön elém a buszmegállóba. Mondta, hogy tudom hol lakik, menjek oda, ne kelljen már neki megmozdulnia. És az ilyen apró, de annál bántóbb megjegyzések mindennaposak voltak nála. Én pedig tűrtem, mert szerettem. Legalábbis azt hittem, hogy szeretem. Nem volt különösebben helyes fiú, de vagány volt, ami akkoriban nekem fontos tényezőnek tűnt egy fiúval kapcsolatban. Viszont a mai napig végtelenül egoista és még mindig bunkó. Aznap, mikor szakítottunk felhívtam, hogy a hét végén mikor menjek hozzá. Elkezdett elküldeni a francba, konkrétan azt mondta, hogy ne basztassam már minden hétvégén ezzel. Na itt kicsit elbeszélgettem vele, elmondtam, hogy ez nekem mennyire rosszul esik, hogy mennyire megbánt, stb. Hallottam a háttérből érdekes hangokat, és mikor megkérdeztem, hogy hol van elmondta, hogy kihangosított, és a barátai - akikkel épp ivott - épp rajtam röhögnek. Azon, hogy mennyire meg tudok alázkodni. Na itt telt be nálam a pohár, megmondtam hogy ne féljen, soha többé nem fogom "basztatni" és rácsaptam a telefont. Az volt benne a legfurcsább, hogy egy pillanatig se bántam. Nem sírtam, nem voltam szomorú. Sőt, inkább boldog voltam. Ő pedig nem törte magát, hogy keressen. Tudtam, hogy most örül, hogy megszabadult tőlem. De sejtettem, hogy itt nincs vége a történetnek...