Hát, hol is kezdjem. Talán ott, ahol ez a kálvária igazán elkezdődött, tehát 2005-ben. Épp szakítottam az akkori barátommal, mert egy bunkó paraszt volt. Nem becsülte meg, hogy mindent megtettem neki. Persze mikor megmondtam, hogy vége, akkor én lettem a nagy ordas szemét, aki játszik a másikkal, megbántja a másikat, stb.

A kapcsolatunkról annyit érdemes tudni, hogy 2 nap híján 4 hónapig tartott. Tipikus tiniszerelem. Iskola miatt csak hétvégente találkoztunk, akkor gyakran elmentünk bulizni. Anyukám sose engedte, hogy nála aludjak, de mindig találtam valami ürügyet, amivel kimaradhattam otthonról. Mikor találkoztunk, akkor én mentem hozzá. Annyit se jelentettem neki, hogy kijöjjön elém a buszmegállóba. Mondta, hogy tudom hol lakik, menjek oda, ne kelljen már neki megmozdulnia. És az ilyen apró, de annál bántóbb megjegyzések mindennaposak voltak nála. Én pedig tűrtem, mert szerettem. Legalábbis azt hittem, hogy szeretem. Nem volt különösebben helyes fiú, de vagány volt, ami akkoriban nekem fontos tényezőnek tűnt egy fiúval kapcsolatban. Viszont a mai napig végtelenül egoista és még mindig bunkó. Aznap, mikor szakítottunk felhívtam, hogy a hét végén mikor menjek hozzá. Elkezdett elküldeni a francba, konkrétan azt mondta, hogy ne basztassam már minden hétvégén ezzel. Na itt kicsit elbeszélgettem vele, elmondtam, hogy ez nekem mennyire rosszul esik, hogy mennyire megbánt, stb. Hallottam a háttérből érdekes hangokat, és mikor megkérdeztem, hogy hol van elmondta, hogy kihangosított, és a barátai - akikkel épp ivott - épp rajtam röhögnek. Azon, hogy mennyire meg tudok alázkodni. Na itt telt be nálam a pohár, megmondtam hogy ne féljen, soha többé nem fogom "basztatni" és rácsaptam a telefont. Az volt benne a legfurcsább, hogy egy pillanatig se bántam. Nem sírtam, nem voltam szomorú. Sőt, inkább boldog voltam. Ő pedig nem törte magát, hogy keressen. Tudtam, hogy most örül, hogy megszabadult tőlem. De sejtettem, hogy itt nincs vége a történetnek...