Mai napig sem emlékszem, hogy mit is tettem ezután. Tudom, nem kértem magyarázatot. Nem voltam rá kíváncsi, Akkor és ott még nem. Csak ültem, sírtam és próbáltam felfogni a felfoghatatlant. Megtaláltam az igazit, és ezzel a lendülettel el is kell engednem.

Tudom, most sokan gondoljátok, hogy persze, egy "kislánynak" minden pasi éppen az igazi, sok barátom mondta ezt nekem akkoriban. De aztán ők is rájöttek, hogy Tamás bizony más, legalábbis nekem.

Szóval elutasított. Eltelt egy kis idő és akkor már vártam egy bővebb magyarázatot. Választ akartam kapni a sok miértre. És jött a "nem tudok párkapcsolatban élni, nem akarlak bántani, neked is így lesz jobb, stb." duma, amit nem hittem el. Az volt a legfőbb érve, hogy Ő nem tud szeretni. Viszont erre mindig eszembe jutott, hogy amikor korábban a barátnőjéről beszéltünk, és én megkérdeztem, hogy szereti-e, az volt a válasz, hogy igen. Tehát tud szeretni, csak engem nem akar. Tartottuk továbbra is a kapcsolatot, és így visszanézve azt mondom kínzott. Továbbra is én voltam a Királynője Ő pedig a Lovagom, és továbbra is kaptam tőle szebbnél-szebb verseket. Ilyenkor boldog voltam, de mellette iszonyúan fájt is. Nem értettem, hogy ha képes vagyok belőle ilyen érzelmeket kihozni, akkor miért nem kaphatok egy esélyt. És erre a mai napig se jöttem rá.

Viszont továbbra is találkoztunk. Én valamilyen módon bekerültem az Ő baráti társaságába, így elkerülhetetlen volt, hogy összefussunk. Egy idő után pedig már Tamás hívott, hogy menjek, mert lesz itt és itt egy kis összejövetel. Jól elvoltam a bandával, de közben éreztem, hogy picit ki is lógok. De szerencsére senki nem vette észre, hogy valakit hiányolok magam mellől.

Abban az időszakban többször kötöttem ki egy-egy buli után Tamáséknál. Volt, hogy odamentünk egy közös haverral. Ő leült a gép elé, Tamás meg én pedig az ágyra. És megcsókolt. Minden teketóriázás nélkül. Arra viszont ügyelt, hogy mikor a haver hátranézett, kellő távolságra legyen tőlem. Sokszor volt hasonló eset. Tehát míg senki sem látott minket addig éreztette, hogy nem vagyok közömbös, de amint ennek szemtanúja is lett volna, eltaszított magától.

Erre az időre tehető az is, hogy elindultam a lejtőn. Akkoriban kezdtem el masszívan inni (tudom, ez egy lánynak szégyen), és számtalan emberrel volt szexuális kapcsolatom (tudom, ez is). Nem tudtam megszámolni azt a sok fiút a mai napig se, mert valaki mindig kimarad, vannak olyanok akikre nem is emlékszem, illetve bevallom őszintén, soknak még a nevét se tudtam. Nem érdekelt, hogy ki az, hogy néz ki, mit akar, csak szeressen. Legalábbis pár percig érezzem úgy, hogy csak én kellek neki. És ezt az érzést is Tamásnak "köszönhetem". Azóta is betegesen rettegek a magánytól. De tényleg betegesen, majd a későbbiek folyamán ez bebizonyosodik.