Tehát, azzal elindultam azon az úton, amit senkinek se ajánlok. Ittam. Sokat és ráadásul minden szart. Bor flakonból, 'nóném' kóla, színezett és aromázott felesek...Mindegy volt, csak ne legyek magamnál. Minden hét végén buliztam és volt, hogy egy térdig érő korláton se tudtam átjutni, a végén már lógtam rajta, de átlépni nem tudtam.  Mint említettem, nagyon sok fiúval létesítettem szexuális kapcsolatot. Próbáltam normális párkapcsolatban is élni, de nem ment. Volt olyan srác akivel összejöttem, és 4 nap múlva már időt kértem. Aznap este pedig már a legjobb barátjával csókolóztam ("mentségemre" szolgáljon, azt se tudtam, hogy ismerik egymást, nem tudtam hogy jó barátok). Azzal a sráccal pedig 2 hétig voltam együtt. Mint kiderült, Ő már a kezdetektől rajong értem, én vagyok neki a tökéletes, de nem mert kezdeményezni. Én pedig két hét után dobtam. Két hét múlva pedig megint összejöttem vele, újabb két hétre. Úgy megbántottam szegényt, hogy miattam alkoholista lett és majdnem bele is halt. De szerencsére azóta talált egy normális lányt, és boldog.

A legtöbb pasival meg csak beszéltem pár mondatot, a lényegre tértem és már mentünk is oda, ahol kettesben lehetünk. Manapság visszanézve már-már undorító szitukba is keveredtem. Mondjuk annyiból még ma is normálisnak tartom magam, hogy gumi nélkül szó sem lehetett semmiről senkivel. Még a legrészegebb pillanatomban is követeltem az óvszer használatát. Tehát legalább "volt eszem".

És ezalatt pedig folyton Tamást ostromoltam. Visszanézve szánalmas módon. Mikor buliztam akkor írtam neki éjjel, hogy mennyire hiányzik, msn-n siránkoztam neki, személyesen pedig csak ölelgettem, odabújtam és nem ritkán elsírtam magam. Mai fejjel nem tenném, hiszen így megalázkodni...Unorító. Olyan voltam, mint valami durva betegség, amitől nem lehet szabadulni.

Azon túl, hogy ittam és faltam a pasikat egy idő után újabb dolog jött elő. Annyira értelmetlennek tartottam mindent Tamás nélkül, hogy öngyilkos akartam lenni. Összesen négy módszert próbáltam ki. Vettem be gyógyszereket, amik szerencsére nem hatottak. Reggel iszonyú hasfájással ébredtem, de nem szóltam senkinek. Viszont azonnal sírógörcsöt kaptam attól, hogy elolvastam a búcsúlevelet, amiben megköszöntem a szüleimnek, hogy eddig vigyáztak rám és elnézést kértem a fájdalom miatt, amit majdnem okoztam is. Félelmetes volt belegondolni abba, hogy a szüleimnek - akik rendesen neveltek, soha nem vertek vagy szidtak meg igazán, akik mindig meghallgattak és segítettek - majdnem ekkora fokú fájdalmat okoztam. Szörnyű érzés volt.

De még szörnyűbb volt Tamás hiánya.