Akik ismertek, még ők se nagyon vették észre, hogy mekkora a baj. Az egy dolog volt, hogy miket írtam ki msn-re, miket mondtam vagy épp nem mondtam. Egy ember fogta csak fel, hogy mi a helyzet és az pont Tamás volt. Ő viszont azért volt kiakadva, mert tönkreteszem magam miatta, pedig pont ettől akart megóvni. A beszélgetéseink szinte csak arról szóltak, hogy én győzködtem. Ma már azt mondom, becsülöm, hogy nem küldött el a francba.

A második alkalommal ismét gyógyszert használtam, de a dózis akkor se stimmelt. Reggel megint szörnyű hasfájással, de felkeltem. Eljutottam arra a szintre, hogy már a buli és a barátok se kellettek, Tamás kellett msn-n és pia. Ennyiből állt minden napom. Bármelyik barátom is próbált velem kommunikálni, én csak Tamásról tudtam beszélni. Közben pedig teljesen reménytelennek láttam a helyzetemet.

Nekiálltam verseket is írni (amikről említettem, hogy elég bénák), természetesen mindegyik Tamásról szólt. Mivel nem akartam elmondani senkinek, így elmondtam mindenkinek, szóval azok is a neten kötöttek ki és jó kritikákat kaptak. Tamásnak is tetszettek, csak a témájukkal nem volt teljesen kibékülve. Viszont Ő is rendületlenül írta nekem a dicsőítő verseket, melyek jobban fájtak, mint bármi más. Hiszen én csak utána epekedtem, Ő versben testi-lelki társam volt, de ugye ez nem volt igaz a való életben lévő kapcsolatunkra.

A harmadik alkalommal biztosra akartam menni és kilátogattam a sínekhez. Az egyik fővonalnál lakunk, de 3 órán keresztül nem jött semmi. Azóta se tudom, hogy ez hogy lehet, de az tuti, hogy valaki nagyon vigyáz rám.

Ezektől az esetkről pedig természetesen Tamásnak is beszámoltam, aki egyre inkább el volt keseredve. Barátként kezelt, és leghőbb vágya volt, hogy én is úgy kezeljem Őt. Próbáltam, de nem ment. Viszont féltem, hogy elveszítem. Ezért hazudtam neki, megjátszottam hogy jól vagyok, elmúltak a szerelmes érzéseim és nekem is már csak barátiak. Elhitettem vele, hogy Őt tekintem a legjobb barátomnak.